Nem mindennapos dolog, hogy egy családnak három válogatottja is legyen. Ekleréknél ez a helyzet. A legnagyobb gyermek, a 21 éves Luca paraatléta – távolugró és sprinter –, a közelmúltban világbajnoki arannyal és két ezüsttel bővítette az addig két Eb-medálból – egy aranyból és egy bronzból – álló világversenyes éremkollekcióját. Cseppet sem mellesleg távolugrásban kategóriájában világcsúcstartó. A Magyar Paralimpiai Bizottság jelölte az év parasportolója díjra. A két nagyobb fiú, a 19 éves Bende­gúz és a 16 éves Zsombor vízilabdázik az AVUS-ban, előbbi oszlopos tagja az OB I-es együttesnek, de utóbbi is bemutatkozott már a felnőttek között. Bendének korosztályos vb-bronza van, Zsombit az egy évvel idősebbek keretébe hívták, amellyel vb-re készülnek. De a nyolc-éves Botond is elindult már a sportos úton - olvasható a vaol.hu oldalon,

Sport futószalagon

Amelyet előbb a nagyszülők, majd a szülők köveztek ki. Néhai Ekler József a Haladás labdarúgócsapatának legendás hátvédje volt, majd edzőként, testnevelőként dolgozott. Özvegye, (Tárnoki) Erika szintén testnevelő tanár, a ritmikus gimnasztika volt a kiemelt sportága, évtizedekig a korábbi tanárképző főiskolán, majd egyetemen tanított, vezette a rekreációs tanszéket is. Az anyai nagyszülők atletizáltak a Haladásban, Kenesei János rúd­ugró, felesége, Schöller Ilona (Hugi) gerelyhajító volt. Utóbbi is testnevelő, nyugdíjba vonulásáig az Orlayban tanított. Az édesapa, József, Szepi – hiszen még beceneve is ugyanaz, mint az apukájának volt – gyerekkorában focizott, de egy combcsonttörés közbeszólt, mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog. A rehabilitáció során viszont sok minden másba, kosárlabdába, röplabdába, atlétikába is belekóstolt, utóbbiban neki is a távolugrás volt a kedvence. Ahogy ideje engedi, ma is sportol, focizik két kispályás csapatban. Az édesanya, Imola az általános iskolában úszó volt, a Nagy Lajos Gimnáziumban atletizált, majd elkezdett röplabdázni, amit az egyetemen, sőt gyermekei születése után is folytatott. Még ma is játszik, ha teheti, hetente egyszer megy az „öreglányokhoz”. A futással is vannak még tervei, talál időt arra, hogy minden másnap teljesítse a 8 kilométeres körét.

Még a szülők egymásra találásának is köze volt a sporthoz, egy úszó-diákolimpiától – amelyen mindketten NLG-s diákként indultak – datálják kapcsolatuk kezdetét. Nekik nem a Testnevelési Egyetemre vitt az útjuk, Szepi Sopronban faipari mérnökként, Imola Budapesten kertészmérnökként szerezte első diplomáját. 1997-ben házasodtak össze, előbb Sopronban, majd Győrben, aztán megint Sopronban éltek, a három nagyobb gyerek még nem Szombathelyen született, Luca hatéves volt, amikor hazaköltöztek.
– Születésük óta vittük mindenhova magunkkal őket, sétálni, túrázni, volt baba-mama torna, babaúszás, ovis torna – mesélik a szülők. – Később futó-, bicikliverseny. A fiúknak foci, karate, kosárlabda. A mozgás szeretete a kezdetektől beléjük ivódott. Luca a Gothard iskolába került, akkor kezdett el teniszezni. Aztán volt a sztrók.

Gyógyulás

2009 őszén történt. Zsombi akkor még ovis volt, nincsenek erről emlékei. Bende viszont már ugyanúgy a Gothardba járt, mint a nővére. Láthatóan most is fájdalmas neki felidézni azt a napot. Luca oldja a feszültséget egy öleléssel. – Amikor a kórházban voltam, sohasem éreztették velem, hogy valami nagy bajom van. Nem is volt kérdés, hogy meg fogok gyógyulni.

– A kórházban ünnepeltük meg Luca 11. születésnapját. És valóban, sohasem kezeltük úgy, mintha beteg lenne, és fel sem merült bennünk, hogy nem fog felépülni – erősítette meg az édesanya. – Nagyon sokat köszönhetünk Simonné Pungor Mária gyógytornásznak, heti rendszerességgel kezelte Lucát, ha itthon van, még most is megy hozzá. És rengeteget segítettek a nagyszülők, fuvarozták a fiúkat edzésekre és a zeneiskolába. (Mert a zene sem maradt ki a gyerekek életéből. A két nagyfiú trombitált, Luca hegedült, a kis Boti pedig a közeljövőben a gitárral szeretne ismerkedni.)

Luca életében akkor kapott főszerepet az atlétika, amikor újra elkezdett mozogni, sportolni – édesapja vitte el Halmosi Zoltánné, Rozika edzéseire a Haladáshoz. És a fiúknak hogyan kezdődött a vízilabdázás?

Miért éppen vízilabda?

– Már akkor gondoltam erre, amikor készültünk visszaköltözni Sopronból Szombathelyre – emlékezik az édesanya. – Úszóként szerettem volna, hogy nagyon jól megtanuljanak úszni. Viszont nekem annak idején az úszásból hiányzott a labda. A Gothard iskolában megismerkedhettek a vízilabdázással.

– Már 12. éve vízilabdázom – mondja Bendegúz. – Az első három év előkészítő volt, inkább csak úsztunk, utána kezdődtek a labdás edzések, lö­vések, meccsek. Mindig oda­tettem magam az edzéseken, fokozatosan haladtam előre. Igazuk lett az edzőknek, hogy nem kell semmit siettetni, egyszer csak beérik a sok edzésmunka. Nagyon jó érzés, hogy az OB I-ben szinte hetente játszhatok olimpiai, világ- és Európa-bajnokok ellen. Tavaly nyáron Szombathelyen volt az U18-as világbajnokság, és Horváth János szövetségi kapitány megadta a lehetőséget, bekerültem a keretbe. Az egész csapatnak óriási élmény volt minden meccsünkön telt ház, 2500 ember előtt játszani, de nekem, szombathelyiként – és még érmet is szerezni – leírhatatlan.

– Bendére mindig is felnéztem, a példaképem volt. Ha nem megy így előttem, talán el sem kezdtem volna a vízilabdát – folytatja Zsombor. – Most nagyon jól megy a játék. Az AVUS felnőtt keretébe is sikerült bekerülnöm, és behívtak a nálam egy évvel idősebbek, a 2002-esek válogatott keretébe. Meg is lepődtem kicsit. Eddig az is kérdéses volt, hogy a saját korosztályomban benne vagyok-e a csapatban; tavalyelőtt voltam a 2003-asokkal egy nemzetközi tornán Montenegróban, amit sikerült megnyernünk. Jövőre a 2002-eseknek lesz világbajnoksága Törökországban. Most az a célom, hogy itt, Szombathelyen tudjak az OB I-es csapatban játszani, és esetleg az utazó válogatott keretbe bekerülni.

Vajon Luca sikerei hatottak így a fiúkra?

Motiválják egymást

– Én később lettem válogatott, mint ők. Ők mentek elöl – mondja határozottan a nővér –, én pedig úgy éreztem, hogy most már nekem is virítani kellene valamit. Nekem is elég motiváló volt, hogy Bende már OB I-es játékos, Zsombi pedig egymás után két-három korosztályos meccset is végigjátszik, és nem eredménytelenül. Botiról nem is beszélve, aki torpedóként jön mögöttünk.
– Mindig is az volt a jellemző, hogy egymást húztuk. Amikor láttam, hogy Zsombi már ott van mögöttem, megint rákapcsoltam egy kicsit. Hiszen három évvel fiatalabb, nehogy már leelőzzön engem. Ez is egy plusz motivációt ad – árulja el Bende.

A Reményik-iskolában másodikos Botondnál sem hiányzik a motiváció.

– Már három éve úszom. A nagy uszodában már az egy évvel idősebbek közé kerültem, mert én úsztam a leg-
gyorsabban. Kosárlabdázom is, mert jó magas, 144 centi vagyok, az osztályban én vagyok a legmagasabb és a leggyorsabb. Az a célom, hogy OB I-es játékos legyek. Már volt három vízilabdameccsem. Októberben én lettem a hónap aligátora, mert nyolc gólt lőttem.

Fontos a tanulás is
Ekleréknél a sportolás mellett nagyon fontos a tanulás is. A szülők itt is jó példával járnak elöl, Szepi egy kft. beszerzési vezetője, Imola Vépen, a mezőgazdasági szakképzőben szakmai tárgyakat tanít. Luca utolsó éves a Testnevelési Egyetem sport- és rekreációszervező alapszakán, ha végez, még egy kétéves mesterképzést is el szeretne végezni – edzői szakon. Bende a Nagy Lajos Gimnáziumban végzős, ő is a Testnevelési Egyetemre készül. Zsombi még nem gondol a továbbtanulásra, egyelőre a fakultáció-választás van a célkeresztben. Boti szereti a tantárgyak többségét, ja, és ha nagy lesz, nemcsak élsportoló, hanem terrorelhárító is szeretne lenni.

Nem volt könnyű időpontot találni a hatfős családdal való találkozóra, mert ha Luca haza is jött Budapestről, általában a fiúk játszottak valahol. Egy ilyen mozgalmasan élő családban nagyon fontos lehet a logisztika.

– Az eleje volt nehéz, amikor kisebbek voltak a gyerekek. De például sokat segített, hogy a különböző időpontokban lévő edzésekre autóközösség szerveződött a szülők között, így csak többnaponta került ránk sor. Most már sokkal könnyebb, hiszen Luca és Bende is vezet, és hamarosan Zsombinak is lehet jogosítványa, ez már nagyon sok terhet levesz a vállunkról. Régen a hétvége arról szólt, hogy közösen elmentünk túrázni, kirándultunk, más programot szerveztünk. Most általában a meccsnézés a közös program, eléggé a vízilabda köré szerveződik az életünk.

Közös élmények

De így is rengeteg a közös élmény. Luca kedvenc túrája például az volt, amikor tavasszal rövidnadrágban, pólóban indultak Ausztriában a Raxra, ahol combközépig süllyedtek a hóban, néhol hason csúszva, de végigmentek. Aztán úgy, csuromvizesen még egy kiállításra is betértek.

– Hát persze, Eklerek vagyunk – mondja Luca. – Akárhova megyünk kirándulni, mindegy, hogy hány fokosak, ha jegesek is a tavak, amelyek az utunkba kerülnek, azokban megfürdünk. Anya csak félig Ekler, de a lábát azért ő is beledugja.

Igyekeznek sok mindent kipróbálni. Különböző összeállításokban az Ekler családból többen teljesítették a Duna- és a Balaton-átúszást, a Balaton-átkorcsolyázást, -átevezést, a Rába-túrát, az utóbbi időben a rafting, a canyoning és a sífutás is bekerült a kedvencek közé. De különböző – nem feltétlenül sportos – közösségekben is aktívak. Szepi a Kálvária házas csoportját emeli ki.

– Több mint 25 család tartozik ide, az átlagos gyereklétszám három, így száz fő feletti a létszámunk. Nagyon komoly éves programunk van, az egyik legfontosabb a nyári családi tábor – már húsz éve – Bázakerettyén. Ennek az időpontja piros betűs számunkra a naptárban, mindenki próbál részt venni. De összességében mostanság – bár ez lemondás a részünkről – minden olyan programot, ami eddig más csoportokhoz kötött minket, egy kicsit háttérbe toltunk. Arra erősített rá a család, hogy mi hatan, együtt el tudjunk menni – legyen az síelés, magashegyi túra, nyaralás. Mert Zsombival és Bendével év közben nem tudunk így együtt lenni.

Most viszont, az ünnepek idején együtt van az Ekler család. A karácsonyt úgy töltötték, ahogy mindig; a szentestét a saját otthonukban a nagyszülőkkel, a másik két napot Ekler nagymamánál, illetve a Kenesei nagyszülőknél. Aztán csomagoltak, és indultak is Ausztriába – telelni.